| Az emberiség kulcsa |
|
Amíg sokan azon filozofálnak, mi újat hoz a forrónak ígérkező ősz, és mennyivel emelkedik a gáz ára, valamint meddig folyik még a politikai komédia (örökké…), addig elsikkad a tény: a nyáron az újkori történelem végletes fordulatot vett. A grúziai válság és a Kaukázus forrongása mögött ugyanis egyértelmű üzenet áll, ez pedig nem az, amit a kedves olvasóval el akarnak hitetni, miszerint a kis országoknak érdemes okosan dönteni arról, melyik nagyhatalom ölelő karjaiba omlanak. Azok a hegyek és lakói sokkal inkább azt kiáltják az égbe: az életetek megszokott határvonalai elmosódni látszanak, egy idő után pedig nem léteznek többé! Elmosódni tűnnek, mivel a hidegháborús status quo óta a világtérképek nagyjából kiszámíthatóan különítették el a civilizációk élettereit, ez azonban mára megváltozott. A precedens értékűnek szinte sehol sem tartott koszovói elszakadás óta Európa (és a világ egy részének) kisebbségei elhitték, hogy új államokat szakíthatnak ki maguknak, vagy nyugodtan csatlakozhatnak a szomszédos, „másik” nagyhatalomhoz. Ezért a nagy átalakulás előhangjaként a világ gócpontjai lassan felforrnak, ennek pedig csak első „apró” jele, hogy az orosz hadsereg a Szovjetunió felbomlása óta először megmozdult, hogy saját területén kívül bocsátkozzon harci cselekménybe. Bizonyosra vehető, hogy a Földet sújtó civilizációs káosz, a környezeti menekültek áradata gyorsul és gyorsul. E sorok írója nehezen tudja elképzelni, hogy a nagyhatalmak elbírnák a nyomást, amit egyszerre több világrend összecsapása hoz magával. Márpedig robbanás előttiek az amerikai–iszlám, orosz–kínai, nyugati-afrikai, de gazdasági téren még a nyugati-kínai „frontok” is. Grúzia esetében Magyarország felelős vezetésének egy dolga lenne: felmérni, hazánkat mennyiben érinti ez a konfliktus. Egyetlen válasz lehetséges: továbbra is egészségtelenül függünk az orosz energiahordozóktól, alternatív szállítási útvonalaink és beszerzési forrásaink pedig még mindig nincsenek, annak ellenére, hogy a Kárpát-medence is elláthatna minket minden szükséges jószággal. És mivel a kaukázusi konfliktus a legfontosabb olaj- és gázvezetétek fölött és azokért is folyik, a tanulság egyszerű: saját út kell!Ennek keresése helyett azonban egészen más történik. A hazai közszereplők valami egészen perverz abszurditásnál fogva „szurkolókká” válnak, majd verbálisan betagozódnak az atlantista vagy az orosz blokk szekértáboraiba, harsányan ismételgetve azok szónoklatait, kikiáltva a gonosz sokadik „birodalmát”, valamint szóban igazságot szolgáltatva az egész világnak. Talán nem meglepő, hogy ezzel párhuzamosan az EU is béna kacsaként viselkedik, képtelen saját hangot hallatni és érvényt szerezni saját tagállamai érdekeinek. Ez nem is lehetséges, amíg Lengyelország, a balti államok és az „atlantista” országok ellenkező előjellel értékelnek mindent, mint a német–francia–olasz tengely – ez az uniós csőd legbiztosabb garanciája a jövőre nézve is. A magyar vezetőknek természetes érzékkel kellene kimaradniuk a nemzetközi adok-kapokból, és egy dologra koncentrálni: megtalálni a magyar önellátást lehetővé tevő, kizárólagosan saját utat. Ehhez képest az összes parlamenti erő jó szolga módjára ideológiát alkotott az események köré, és igazságért kiált... Enyhén szólva is jelzés értékű, hogy a kor kihívásaira megint a civil társadalom ad korszerű, építő, felhasználható választ, mégpedig pont az említett saját út építése ügyében. Gazdák és termelők kezdeményezésére új, minden eddiginél bíztatóbb lépés koronázta meg az önfenntartó, közösség által támogatott mezőgazdaság terjedését: a Magyar Gazdakörök és Gazdaszövetkezetek Országos Szövetsége megállapodott a CBA-val, hogy a helyi termelők az üzletlánc mintegy háromezer boltja előtt szabadon, ingyen értékesíthetik terményeiket. A megállapodás kiterjed a zöldség, gyümölcs, tej és terjtermékek, hús és húskészítmények, befőttek, lekvárok és méz értékesítésére is, azaz szinte minden alapvető élelmiszer beszerezhető a multik kikerülésével, életben tartva a magyar termelőt úgy, hogy közben jó minőségű hazai élelmiszer kerül a család asztalára, az idegen, silány, élelemnek nevezett szemét helyett. Ennek pozitív hatásai egyelőre felbecsülhetetlenek – létbiztonságunk új értelmet nyerhet. Ha pedig függetlenné válunk a külföldtől az alapvető szükségletek tekintetében, könnyebb lesz megoldani ugyanezt energetikailag, a földhőre vagy az alternatív energiaforrásokra épülő beruházásokkal, ugyanis ezekre végre marad pénz! Mégpedig abból, ami nem a multit gazdagítja bevétel vagy kedvezmény formájában. Ez a civil válasz tehát valóban élhető ország felé mutat. Ugyanígy a népességfogyást és a bevándorlás káros hatásait sem az államok küszöbölik ki, hanem rendszerint mindenre elszánt helyi vezetők és polgárok mutatnak használható mintát, ahogy megtörtént ez más területen a monoki modell esetében is. Amíg az európai népek fogynak és egyre több bevándorló ittléte szül nemkívánatos konfliktusokat, nem a magyar parlament, hanem a magyar falvak legelszántabb képviselői tesznek a jövőért. Amíg a nagypolitika egyre szebbé tenné az idegent, Tápszentmiklós vezetői lakásokat építenek, és magyar nagycsaládokat telepítenek be többek között azért, mert csak így tarthatják meg iskolálájukat. Ahhoz pedig ragaszkodnak, mert tudják, nélküle nincs jövő. Csak az idei nyári „hazatelepítési” akciójukkal tíz évre védték meg a községi tanodát úgy, hogy nehéz sorú, albérletben tengődő családok számára építtettek lakást, adtak ott munkát, megélhetést, életet. Tették ezt úgy, hogy pozitív szaldóval jöttek ki a dologból! Miután pedig az óvódájukat is be akarták záratni, mert kevés a gyerek, a helyiek összefogásával társasházat építettek, ahová máshol munkát nem kapó polgárok nagycsaládjai költöztek – így ez az intézmény is megmenekült! A megoldás lényege nem az, hogy máshonnan „importálunk” családokat, hanem az, hogy a máshol nélkülöző, életlehetőségekhez nem jutók számára adunk fegyvert a megmaradáshoz. Ha pedig ily módon több régió gazdagszik meg, lesz tőke arra, hogy benépesítsük a ma még valóban halálra ítélt vidékeket is! Úgy tűnik, a fenti és a hozzá hasonló települések időben meghallották az idők szavát: amíg a nagypolitika tanulmányokban kesereg arról, hogy az egész „fejlett” nyugaton kisebbségbe kerülhetnek a fehérek, a falvak népe és a civilek önálló, önellátó, minden világválságot átvészelő településrendszert építhetnek fel. Mintha ők hamarabb megtudták volna, amit egy amerikai tanulmány vetít ki az egész fehér világra: 2042-re jósolják azt a fordulópontot, amikor a kisebbségiek és bevándorlók létszáma már meghaladja a fehér bőrű polgárokét. Hogy Európában ki lesz többségben, szintén kérdéses. Ezért építjük fel a saját hazánkat végre, kompromisszum nélkül. Csak így fordítható vissza a népekre, nemzetekre jellemző kollektív emlékezetkiesés, aminek köszönhetően mára az ember már nem történelmi lény és már nem képes sorsközösséget vállalni saját társaival. A kulcs pedig itt rejtőzik. A globális, rideg, hideg fémdoboz az embert ugyanis lealacsonyította, méghozzá egy kultúra és történelem nélküli, tárgynak tekintett személlyé – így az ember pont embersége kulcsát vesztette el. Hogy újra megtalálja, kísérleteznie kell, alkotni, fejlődni. Ezt viszont mi, magyarok, csak saját történelmi örökségünkre építve vagyunk képesek megtenni, az idegennel, a máséval nem tudunk mit kezdeni.
|
